Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 

A múltat végképp eltörölni? Tagadjuk-e meg korábbi szerelmeinket?

Írta: Verticordia, Dátum: 2016-06-01 09:37:09, Rovat: Egyéb Címkék: a múlt megtagadása, múlt, múltfeltárás, régi szerelmek

Aki frissen szerelmes, az szeretne mindent elmesélni a kedvesének, és minél több van már mögötte, annál több elmesélni valója is lesz. A gyerekkor, a fiatalság kalandjai, az első reménytelen szerelem, az első szexuális tapasztalat, az első fontos kapcsolat, az első viszonzott szerelem - ha volt ilyenben része egyáltalán -, a házasság, annak válsága, a válás, a válás utáni újrakezdés - hónapokig mesélhetünk egymásnak anélkül, hogy ráunnánk, mert ha szerelmesek vagyunk, mindent tudni akarunk, minden kis jelentéktelen dolgot is...

A múltat végképp eltörölni? Tagadjuk-e meg korábbi szerelmeinket?

De létezik egy olyan téma, amit sok friss szerelmes inkább kerül, mert attól tart, hogy megbántja a kedvesét, vagy rossz színben fog feltűnni előtte, és ettől a másik kiábrándulhat. Itt már persze nem arról van szó, hogy ismerkedéskor mennyit beszélünk az exeinkről, hanem arról, hogy az, a hozzánk érzelmileg leginkább kötődő embernek mennyit mondunk korábbi szerelmeinkről, kalandjainkról, arról, hogyan éltük meg ezeket, és mennyi maradt meg belőlünk abból az emberből, aki mindezeket megélte.

Ha a szerelem az abszolút bizalom és egymásra figyelés, egymás elfogadásának kegyelmi állapota, akkor a régi szerelmek elmesélése is bele kell, hogy férjen. Hiszen a kedvesünk mindazon tapasztalatok nélkül, amelyek mögötte állnak, nem lehetne az, aki ma. A régi szerelmek is formálták, nagyon is fontosak voltak számára, tehát számunkra is fontosak. 

Mégis léteznek olyanok, akik ezekről az érzelmekről tudni sem akarnak. Féltékenyek a múltra, mert arra a lehetetlenségre vágynak, hogy a múltra is átáradjon a jelen érzelmi töltése. Azt szeretnék, ha a korábbi érzelmek jelentéktelennek, felejthetőnek minősülnének az újak fényében. Vagyis kimondatlanul elvárják a partnerüktől, hogy az megtagadja a múltját, és bagatellizálja, ami régen fontos volt neki.

De ugyanezt elvárják-e önmaguktól is? 

Érdekes különbség mutatkozik ebben férfiak és nők között. A férfiak jellemzően sokkal inkább megőrzik régebbi szerelmeikkel kapcsolatos érzéseiket, tovább kötődnek régi kedvesükhöz, feleségükhöz, főleg, ha még közös gyerek is van... Nem akarják megtagadni a múltat, nem is értik, hogy miért kellene. A nők sokkal radikálisabban szakítanak egy korábbi szerelemmel, férjjel: ha már nem szeretnek egy férfit, akkor általában tényleg nem kötődnek hozzá és gyakorlatilag lelkifurdalás nélkül tudnak továbblépni.

Ezért fordul elő gyakrabban, hogy a nők várják el az új férfi partnertől, hogy az tagadja meg a múltat. Érzelmileg már ne kötődjön a régebbi szerelmeihez, és ne hagyja, hogy az ex-felesége manipulálja. A férfiak nem szoktak ilyen kívánságokkal előállni - természetesen egyik állítás se igaz minden, az adott nemhez tartozó emberre: vannak nők, akik nem tagadják meg a múltat és a kedvesüktől se várják ezt el, és vannak férfiak, akik megtagadják. 

De ahhoz, hogy a múlt felidézése ne váljon neuralgikus ponttá, igen érzékenyen fel kell mérnünk, hogy mi esik jól a kedvesünknek, mi az, amit nyugodtan elmesélhetünk, és mi az, amiről inkább hallgassunk. 

Azt például semmiképp nem kellene tenni, amit a zseniális orosz író, Lev Tolsztoj követett el az őt istenségként csodáló menyasszonyával, Szonyával, aki akkor tizenkilenc éves volt, tehát neki nyilván nem volt múltja. Tolsztojnak azonban harmincas évei közepén járó férfi létére nagyon is: az író odaadta a naplóját ennek az életről még alig valamit tudó fiatal lánynak, aki - elég botor módon - el is olvasta egy éjszaka alatt az egészet:

A lány megdöbbent. Átsírt egy éjszakát, és persze igent mondott. Már nem tudott és nem is akart kihátrálni ebből a sokat ígérő kapcsolatból, de úgy érezte, hogy ez a tudás talán egy életre beszennyezte őt, úgy érezte, hogy egy másik ember különös gyónása örökre elvette tőle saját ártatlanságát. Hogy mostantól mindig hátsó gondolatai lesznek, melyek egy másik ember hátsó gondolataira fognak vonatkozni. (Így is lett.) És a házasságkötésük után írt naplójának első lapjain (1862. október 8-án) pontosan meg is magyarázza, miért: kettejük helyzetének tökéletes aszinkronitása miatt Tolsztoj „őszintesége” gyakorlatilag az ő érzelmi életének kifosztása, ő mostantól csakis a férfi univerzumán belül létezhet, még azelőtt, hogy személyisége voltaképp megszületett volna.  (Forgách András: Tolsztoj, a bosszantó)

A múlt részletes ismerete tehát egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz egy kapcsolatnak (persze a múlttól is függ, hogy mennyire van tele érzékeny pontokkal), mindig legyünk tekintettel a másik ember érzéseire, tapasztalatlanságára, vagy szerelmi életének gazdagságára, mindig kérdezzünk rá, hogy amit mesélünk, az nem bántó-e. És ne elégedjünk meg a szóbeli válasszal, figyeljünk a mimikára, a gesztusokra is, mert vannak emberek, akik nem hajlandók beismerni, hogy valami rosszul esik nekik. 

Ha nem érezzük úgy, hogy érzelmileg megtagadnánk a múltat, akkor tényleg ne is tegyük, és ne várjuk el a kedvesünktől sem. Mert hiába is várjuk el, attól az még nem lesz valóság, ha pedig ilyesmiben elkezdünk egymásnak hazudni, akkor épp a szerelem legszebb kincsét vesztegetjük el. Se a túlzottan akkurátus múltfeltárás, se a múlt teljes megtagadása nem tesz jót egy szerelemnek. Mint annyiszor, az arany középút a legjobb.