Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 

Egy pár, két háztartás – mingli-lét válás után

Írta: Verticordia, Dátum: 2015-10-29 09:46:46, Rovat: Egyéb Címkék: egyedül lakni, egyedülálló szülő, mingli

Az embernek nem jó egyedül, mondja már a Biblia is – bár ez a megállapítás túlságosan általánosító. Van olyan ember, akinek jó egyedül, legalábbis abban a tekintetben, hogy szívesen lakik egyedül. Szívesen van partnerkapcsolatban is esetleg, de nem akar összeköltözni. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen ember menekül a felelősség elől, nem akar elköteleződni, és sokkal könnyebben kifarol egy-egy kapcsolatból, mint az, aki ásó, kapa, nagyharang-jellegű együttélésre adja a fejét.

Egy pár, két háztartás – mingli-lét válás után

Lefordítva ez számomra azt jelenti, hogy a viszonylagos függetlenségüket megőrző embereket azért ítélik el sokan, mert nem hajlandóak csak azért megmaradni egy kapcsolatban, mert kényszerhelyzetbe kerültek. Aki tehát van olyan elővigyázatos, hogy egzisztenciális összeomlás nélkül ki tud lépni egy számára már élhetetlen helyzetből, azt kárhoztatni kell? Nem az irigység beszél azokból, akik viszont benne ragadtak egy rossz házasságban, és éppen az anyagiak miatt nem tudnak kilépni belőle?

A pénzügyi függetlenségüket, saját lakásukat megtartó, de párkapcsolati formában létező embereket szokás manapság minglinek nevezni. Elég béna szó, nekem inkább egy Gyűrűk ura-beli manó jut róla eszembe, mint egy saját lábán álló ember… Vannak meggyőződéses minglik, akik soha nem költöznének össze senkivel (ehhez azért nem kevés pénz is kell, hiszen egy egyszemélyes háztartás mindig drágább), és vannak olyanok, akik már kipróbálták az együttélést, a házasságot, és ezek után jönnek rá arra, hogy ebből a kapcsolati formából nem kérnek többet.

A mingliség elleni egyik fő érv, hogy ilyen kapcsolatban nem lehet gyereket vállalni… Vagyis nem „egészséges” dolog a gyerek számára. Ugyanazok állítják azt is, hogy a gyereknek rosszabb, ha egy feszültségekkel teli kapcsolatban nő fel, mint ha csak az egyik szülővel marad… Nos, akkor hogy is van ez?

Tény, hogy a gyerekvállalás könnyebben megoldható, ha a szülők egy háztartásban élnek, nagyobb érzelmi biztonságot jelent a gyerek számára, ha a szülei közel egyformán vannak jelen az életében, és van egy biztos hely, amelyet otthonának nevezhet. De nem minden pár élete alakul szerencsésen, ahogy vannak gyereküket egyedül nevelő szülők, úgy olyanok is létezhetnek, akik ugyan párkapcsolatban élnek, de nem együtt… Ez lehet előzetes döntés következménye, de az sem ritka, hogy az apa például külföldre megy dolgozni, és alig látják… Ugyan elviekben egy háztartásban élnek (legalábbis papíron), a gyakorlatban az apa sokkal ritkább jelenség lesz a gyerek életében, mint egy olyan párnál, ahol eleve az volt a terv, hogy a szülők külön élnek, de a gyerek napi szinten látja az apját is.

Nem hiszem, hogy az effajta konstrukció nagyon elterjedt lenne. Ismertem rá példát, de tényleg csak egyet, ahol 40 éven keresztül az volt a gyakorlat, hogy a házaspár két lakást tartott fenn, az egyetlen gyerek az anyánál lakott, az apa meg egyfajta agglegény-életet folytatott a saját, könyvekkel teli tudóslakásában…

A mingli-lét azonban igazából akkor válik nagyon vonzó alternatívává, mikor az ember már maga mögött hagyott egy házasságot, és van gyereke – a gyereket viszont nem akarja kitenni annak, hogy az új partnerével együtt kelljen élnie. Beszéltünk már a patchwork családok nehézségeiről, és még fogunk is, rengeteget: a gyerekkel élő elvált nők és férfiak egyik nagy dilemmája a párkeresés során, hogy mikor mutassák be új partnerüket a gyereküknek, egyáltalán bemutassák-e, vagy tartsák titokban a dolgot, idővel költözzenek-e össze, ha igen, melyikük lakásába, illetve válasszanak-e új otthont (nagyon macerás), és a többi.

Teljesen érthető és legitim dolog, ha nem akarunk patchwork családot, nem akarjuk rákényszeríteni a gyerekünket arra, hogy egy számára közömbös vagy épp ellenszenves idegennel kelljen együtt élnie, se az új partnerünktől nem várjuk el, hogy szülőpótlékként vagy mostohaként viselkedjék. Ahogy az is legitim, ha együtt szeretnénk élni. Sokakban valószínűleg mind a két kívánság jelen van: szeretnék megosztani az életüket az új kedvesükkel, de nincs kedvük millió bonyolult helyzetet előidézni, őrlődni a gyerekük, gyerekeik és az új partnerük között, hogy az új partner gyerekeiről és mindkét felnőtt exeiről, esetleges új párkapcsolataik szereplőiről, keresztbe-kasul anyósokról, apósokról, sógorokról és egyebekről ne is beszéljünk.

Az is előfordul (erre is láttam érdekes példát), hogy a pár megvárja, míg mindkettejük gyerekei felnőnek és úgymond kirepülnek, tehát már nem is merül fel a kényszerű együttélés problémája, és csak akkor költöznek össze (talán egy évtizeddel a kapcsolatuk kezdete után), mikor már tényleg kettesben tudnak élni. Addig ki-ki megmarad a gyakori látogató szerepében, megmarad a randizás izgalma, ráadásul sokkal kevésbé amortizálódik a kapcsolatuk, mint azoké, akik együtt laknak, főleg, ha ez az együttlakás nem csak vér szerinti rokonokat és a szerelmüket jelenti.

Persze itt elsősorban olyan újrakezdőkről beszélek, akik már nem akarnak gyereket, vagy, mert túl vannak azon az életkoron, vagy, mert úgy érzik, hogy épp elég gyerekük született, esetleg egyszerűen nem akarják tovább bonyolítani a helyzetet.

Mivel arra sincs garancia, hogy az első vagy akár második újrakezdős kapcsolatunk tartós lesz, nem is biztos, hogy sietnünk kell a gyerekek bevonásával, főleg az összeköltözéssel. Az új partnerek gyakori cserélődését aztán végképp nem kéne látnia a gyereknek. Mert az is elképzelhető, hogy a gyerek egyszerűen nem fogja többé otthonának érezni azt a lakást, ahol él, ha az anyja vagy az apja átjáróházat csinál belőle.

Lehet tehát, hogy a mingliség csak átmeneti lesz az életünkben, lehet, hogy ez az átmenet akár évekig is eltart, lehet, hogy egy adott kapcsolatban sose lépünk ebből tovább, egy következőben mégis… Ha már idősebbek vagyunk, és tartunk az egyedülléttől, nagyobb szükségünk van arra, hogy legyen valaki velünk, akkor több kedvünk lesz összeköltözni… Ismerek olyan nőt, aki hatvan éves kora után adta fel a mingli létet és költözött össze igazán a barátjával, aztán még férjhez is ment hozzá.

Egy adott életkor után persze az örökösödési szempontok is felmerülnek, hiszen amíg nincs közös háztartás, se papír a kapcsolatról, addig jogkövetkezmények sincsenek: a házasságot vagy összeköltözést éppen az is indokolhatja, hogy a társunk örökölhessen vagy özvegyi nyugdíjat kaphasson.

Nincs tehát semmi kivetnivaló abban, hogy úgymond nem akarunk teljesen elköteleződni, ha nem akarunk, ne tegyük. Ne tegyük csak azért, mert érezzük a társadalmi nyomást, vagy, mert azzal riogatnak, hogy ha nem költözünk össze, könnyebben szét is fogunk menni. Ha a kapcsolatunk valódi szereteten alapul, akkor tartós lesz, ha meg nem működőképes, csak azért, mert nincs hová menekülni, ne ragaszkodjunk hozzá.

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.