Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 

Magyarázom a párkapcsolati bizonyítványom...

Írta: Verticordia, Dátum: 2015-08-13 21:45:02, Rovat: Egyéb Címkék: család, magyarázkodás, önálló döntés, számonkérés

Ha válunk, akkor elég nehezen kerülhetjük el a magyarázkodást. Akkor is, ha mi kezdeményeztük a szakítást, és akkor is, ha a férjünk/feleségünk jelentette ki, hogy vége. A legnehezebb persze a gyerekeknek elmagyarázni, hogy miért is, de ezen túl boldog boldogtalan igényt tarthat arra, hogy elregéljük, miért is fulladt kudarcba a házasságunk.

Magyarázom a párkapcsolati bizonyítványom...

Ha válunk, akkor elég nehezen kerülhetjük el a magyarázkodást. Akkor is, ha mi kezdeményeztük a szakítást, és akkor is, ha a férjünk/feleségünk jelentette ki, hogy vége. A legnehezebb persze a gyerekeknek elmagyarázni, hogy miért is, de ezen túl boldog boldogtalan igényt tarthat arra, hogy elregéljük, miért is fulladt kudarcba a házasságunk.

Leginkább akkor nehéz, ha az okok nem nyilvánvalóak, nem látványosak, nincs se fizikai erőszak, se olyan lelki terror, ami mások előtt zajlana. De még akkor sem egyszerű elfogadtatni a szakítást, és annak visszafordíthatatlanságát, ha az okok nyilvánvalóak - mert más értékrendű emberek mást tarthatnak fontosnak, illetve sokszor erővel próbálják meggyőzni magukat arról, hogy a helyzet, amelybe a gyerekük/testvérük/menyük/vejük stb került, mégsem volt annyira elviselhetetlen. Mert különben esetleg őket is felelősség terheli, amiért nem léptek közbe.

De vegyük azt a helyzetet, amelyben a családtagoknak nincs különösebb felelősségük a helyzet megromlásában... Nem takargatták a családi szennyest, nem húnytak szemet semmilyen agresszió fölött... Nem ártották bele magukat borzasztó zavaró módon a pár magánéletébe... Még akkor is előfordulhat, hogy követtek el kisebb mulasztásokat: például nem segítettek akkor sem, mikor nagy szükség lett volna rá, eleve nem is voltak hajlandók tudomást venni egyik vagy másik fél kimerültségéről, és nem adták meg azt az érzelmi támogatást, amely normális esetben elvárható lenne egy családtól, egy anyától, apától, testvértől... 

Ilyenkor jön a teljes felelősségelhárítás. Miközben attól tartanak, főleg a szülők, hogy a gyerekeik párkapcsolati kudarcáért őket is felelősnek tarthatja valaki, vagy csak egyszerűen szégyenbe kerülnek miatta, magyarázkodni, védekezni kényszerülnek, ők maguk lépnek fel számonkérő, támadó módon. Lehet ez csendes, passzívan agresszív számonkérés, csipkelődés, odaszúrogatás, de lehet nyílt vádaskodás is. 

Frusztrálhatja a szülőket, rokonokat az is, hogy nekik se jutott jobb párkapcsolat, de nem láttak belőle kiutat, vagy nem volt bátorságuk, erejük kilépni belőle, esetleg anyagilag/érzelmileg olyan csapdában vergődtek vagy vergődnek, amely nem teszi lehetővé a kilépést... És miközben vádaskodnak, meglehet, irigykednek arra, aki képes volt továbblépni. Ezt persze soha nem mondanák ki, inkább olyasmiket hajtogatnak, hogy más is kibírta a nehézségeket, mit kell hisztizni, én örültem volna, ha ilyen rendes feleségem/férjem lett volna, meg vagy te őrülve, nem tudod, mit csinálsz jódolgodban, mi lett volna, ha apáddal mi is elválunk, az elvált szülők gyerekei elkallódnak, csak miattatok maradtunk együtt, és ez a hála, satöbbi.

Az szinte sosem elég, ha a válni akaró fél kijelenti, hogy nem szereti már az exét, és nem akar vele élni: a környezetében élők általában ennél részletesebben akarják tudni, hogy miért is. De nem feltétlen akarják igazából tudni - a pőre valóság a legtöbb embert megriasztaná... Meg a lehető legritkább esetben lehet szülőkkel őszintén beszélni például szexuális problémákról. Sokan azt értik meg legfeljebb, hogy iszik, kártyázik, megcsalt... Minden mást, ami ennél kevésbé nyilvánvaló, és kevésbé szavakba önthető, vagy túl személyes, egyszerűen lesöpörnek az asztalról. 

Az sem jobb, ha az elhagyott felet faggatják, vajon mit vétett ő, mit csinált rosszul, amiért most a férje/felesége faképnél akarja hagyni. Mindenki követ el hibákat, de a kapcsolat megromlása legtöbb esetben nem csak az egyikük felelőssége, viszont, ha az érintett nem szeretne erről beszélni, akkor a rokonoknak nincs joguk vájkálni a sebekben. Vannak helyzetek, mikor a család a szakítás felé taszítja az embert (mondjuk hűtlenségi ügyekben), és vannak esetek, amikor maximálisan fogná vissza, mert nem érzi elég fajsúlyosnak a sérelmeket...

Persze, érthető, hogy igyekeznek minket megóvni nagy hibák elkövetésétől, de lehet, hogy akkor is ugyanígy idegeskedtek, mikor összeházasodtunk azzal, akitől most elváltunk: lehet, hogy akkor utálták, most meg szeretik... Együtt élni azonban nekünk kellett vele, és csak mi dönthetünk arról, hogy elég okunk van-e a szakításra. Ha pedig nem mi kezdeményeztük a szakítást, végképp nem érdemes bennünket győzködni. 

De nem csak a múltra vonatkozó számonkérés leszerelése nehéz, hanem annak, a sokszor igencsak negatív jövőképnek az elviselése is, amelyet bizonyos jóakaratú családtagok elénk vetítenek. Lehet, hogy készek elismerni: a házasság nem volt valami fényes, no de egyedül maradni sokkal rosszabb lesz, és már nem vagy húszéves, kinek kellessz majd x darab gyerekkel? Különösen a nők önbizalmát tudják a földbe döngölni csupa jóakaratból. Arról nem is beszélve, hogy sokszor plusz feladatok hárulnak a családtagokra is, ha a pár már nem lesz együtt, és kisgyerekek nevelését, gondozását kell menedzselni. Ha pedig nincsenek még gyerekek, a nagyszülőjelöltek amiatt kezdhetnek aggódni, hogy már nem is lesznek unokáik... 

Vannak válófélben lévők vagy elváltak, akik ilyen számonkérés esetén tényleg sarokba szorítva mentegetőznek, magyarázkodnak, és ha a szakítás oka olyasmi, amiről nem akarnak, nem tudnak beszélni (vagy maguk a számonkérők zárkóznak el bizonyos témáktól), akkor akár mondvacsinált ürügyeket is felhozhatnak... Persze legtöbbször nyilvánvaló, hogy a valódi magyarázattal adósok maradnak, no de az igazságot ki kell érdemelni, azt nem osztogatják bárkinek. Főleg nem olyanoknak, akik utána esetleg visszaélnek vele, és még ezer évig felemlegetik... Ami sajnos elég tipikus azokban a családokban, amelyekben nem egyértelmű, hogy egymás döntéseit tiszteletben tartjuk... 

Mivel a családunkat nem változtathatjuk meg, egyetlen dolgot tehetünk ilyenkor: nem magyarázkodunk feleslegesen. Persze illik mindenkit végighallgatni egyszer, vagy néhányszor, de kifejezetten romboló szövegekkel ne mérgeztessük magunkat, aki nem bírja abbahagyni, azzal ne töltsünk a kelleténél több időt.