Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 

Miért zavarná, hogy nem én vagyok az első az életében?

Írta: Verticordia, Dátum: 2015-09-30 08:44:23, Rovat: Egyéb Címkék: a partner gyereke, féltékenység, irigység

Mitagadás, sok addig szingli/gyermektelen partner tudat alatt vagy akár magának megvallva is azt szeretné, ha ő lett volna az első a szerelme életében, ha nem lenne semmilyen múlt, a múltat egyfajta tévedésként definiálja, és legszívesebben eltörölné. Ha azonban az előző házasságból gyerekek is származtak, ezt semmiképp nem tudja megtenni.

Miért zavarná, hogy nem én vagyok az első az életében?

Amíg csak ismerkedési fázisban vagyunk, és nem fordulnak komolyra a dolgok, nem igazán merül fel senkiben manapság, hogy a kedvesünk rosszul érezné magát azért, mert nem ő az első partnerünk... Sem érzelmileg, sem szexuálisan. Hiszen a felnőtt emberek nagy részének van párkapcsolati múltja, kipróbált ezt-azt, szerelmes is volt párszor. Már csak nagyon konzervatív, vallásos közösségekben merül fel a szüzesség elvárásként, de még ott sem gyakori, hogy érzelmileg érintetlen lenne valaki. 

Ha azonban már nem csupán ilyen jellegű múltja van valakinek, hanem házassága, komoly párkapcsolata is volt (a házasság valamiért még mindig többet nyom a latban), de főleg, ha ebből a kapcsolatból gyerek is származott, akkor az új partner a kapcsolat komolyra fordulása után, mikor már nem csak kettesben találkoznak a szerelmesek, hanem egyre inkább bevonódnak a családok is, elkezdhet féltékenykedni - a múltra, a volt partnerre, a gyerekre... A velük töltött időre, a nekik szentelt figyelemre, a hozzájuk kötődő emlékekre...

A nagy vízválasztó persze az, hogy van-e gyerek, esetleg több is, és azok mennyire vannak jelen az elvált szülő életében, mennyire nyomják rá a bélyegüket az új kapcsolatra. Ha újrakezdő vagy, és neked természetes, hogy mindenkinek van múltja, a partnerednek viszont még nem volt olyan komoly kapcsolata, mint amit veled alakít ki éppen, akkor nagy eséllyel számíthatsz rá, hogy a "régi" életed zavaró tényezőként fog szerepelni az agyában...

Mitagadás, sok addig szingli/gyermektelen partner tudat alatt vagy akár magának megvallva is azt szeretné, ha ő lett volna az első a szerelme életében, ha nem lenne semmilyen múlt, a múltat egyfajta tévedésként definiálja, és legszívesebben eltörölné. Ha azonban az előző házasságból gyerekek is származtak, ezt semmiképp nem tudja megtenni.

(Persze ismerünk olyan eseteket is, amelyekben ugyan léteznek gyerekek előző kapcsolatból, vagy akár nem-kapcsolatból, de azokkal az apa nem kommunikál, vagy, mert az anya eleve el is zárkózott a kapcsolattartástól, vagy, mert az apa nem érdeklődött, nem érezte a nem kívánt gyereket a magáénak, satöbbi. Ez a gyerek később persze dönthet úgy, hogy megjelenik az apa életében, de most elsősorban az olyan esetekről beszélek, amelyekben az elvált szülő nagyon is kötődik a gyerekeihez.)

Egyrészt a gyerek mindig is az előző partnert fogja felidézni, hiszen belőle származik, az ő vonásait viseli, és nagy valószínűséggel még emlegeti is lépten-nyomon... Másrészt a gyerekekkel foglalkozni kell. Ha az új, addig szingli partner költözik a családhoz, ahol gyerekek is élnek, akkor gyakorlatilag semmi magánélete és kettesben töltött ideje nem lesz: ezt a természetes szülőknek is nehéz elviselniük sokszor, de mikor idegen gyerekek miatt kényszerülünk rá, az azért durvább. 

Ha a gyerek, gyerekek csak időnként jelennek meg, mert a másik szülőnél élnek egyébként, az is zavarhatja az új kedvest (és nem csak az első időkben): például pont a hétvégéi "mennek tönkre", pont azokat a napokat nem tudja élvezni, amelyek egyébként arra valók lennének, hogy végre kettesben időzhessenek, elmehessenek valahová, vagy nagyokat szeretkezhessenek... Nos, ebből így nem igazán lesz semmi.

De az igazán kiakasztó sokak számára az, hogy míg ők a kedvesüket első helyre teszik az életükben (nem időrendi, hanem értékrendi szempontból), addig annak a gyereke vagy gyerekei a legfontosabbak, így sérül a szerelem gubószerű jellege, amelyet nagyon fiatal korunkban, amikor senkiért nem vagyunk még felelősek, olyan tökéletesen át tudunk élni.

A partner tehát nem elsősorban a múltra és az első felségre/férjre lesz féltékeny, mert ők már általában nem vesznek igénybe sok időt, energiát és érzelmet (kivéve, ha a harag még mindig jelen van az elvált felek között), hanem a gyerekekkel kapcsolatban lesznek ilyen érzései... A gyerektől külön élő szülő ugyanis hajlamos sokkal inkább odafigyelni a gyerekre, nehogy elvesztíse vele a kapcsolatot (ez természetes), így talán több engedményt is tesz neki, a gyerek ezt kihasználja, az új partner meg még inkább úgy érzi, hogy a gyerekkel kell versenyeznie...

Mivel gyerekre féltékenynek lenni nagyon csúf dolog, és még az egyébként igencsak birtokló természetű emberek is tudják, hogy ezt nem szabadna, kerülő utakon juttatják kifejezésre frusztrációikat, légből kapott hülyeségeken veszekednek, és mániákusan nevelni akarják az amúgy szerintük totál elkényeztetett kölyköt, akit a párjuk addig a szülőpartnerével nevelt... 

Elvált szülőként ezt megérteni és a helyén kezelni nagyon nehéz... Számunkra természes, hogy a gyerekünk mindennél fontosabb, és nagyon nehezen viseljük, ha a partnerünk, aki ugyanolyan fontos (vagy tényleg kicsit kevésbé?) nem viselkedik felnőtt ember módjára, és nem elégszik meg azzal, ami az időnkbe/energiánkba belefér. Éretlennek és gyerekesnek tarthatjuk, ha irigykedik a gyerekkel töltött napokra, vagy, ha nem bír mit kezdeni a kényszerű együttlétekkel...

És persze részben igazunk is van, lehet, hogy éretlen és gyerekes - hozzánk képest. Mert hiányzik az az élettapasztalata, amellyel mi rendelkezünk. Nekünk már megadatott egyszer, hogy kötöttségek és "múlt" nélküli kapcsolatra alapozzunk új életet, neki hozott anyagból kell dolgoznia. Ha értetlenkedünk, érdemes leülni, és elképzelni, milyen lett volna számunkra, ha az első házasságunkba úgy mentünk volna bele, hogy a férjünknek/feleségünknek van már gyereke. 

Hiába várjuk el a kedvesünktől, hogy nőjön már fel és lássa be, hogy nem csak ő van a világon, és eddigi érzelmeinket mások iránt nem fogjuk annulálni csak azért, mert szerelmesek vagyunk belé... Egyik napról a másikra ez nem fog menni. Akkor főleg nem, ha nem kommunikálunk ezekről az érzésekről, és főleg nem, ha hagyjuk, hogy a gyerek, illetve inkább az elvált szülőpárunk határozza meg az életünk időbeosztását például. Nagyon nehéz feladat ennyi szereplőt és eltérő igényt, habitust összehangolni, ráadásul legtöbbször férfiak kerülnek ebbe a helyzetbe, mert az anyák kezében szokott maradni a gyerekfelügyelet. 

A férfiak nagy része pedig nem arról híres, hogy magánéleti konfliktusokat mesterien kezel és ráérez az őt körülvévő nők meg gyerekek ki nem mondott igényeire... Így általában az nyer, aki erőszakosabb, és nagyobbat hisztizik.

Mit lehet ilyenkor tenni? Leülni az érintettekkel külön-külön és, ha megvalósítható, együtt is, és megbeszélni a szabályokat. A kiszámíthatóság például sokat javíthat a dolgokon: legyenek olyan napok, amelyeken az új partnerek tényleg csak egymásra tudnak figyelni. Se a gyerek, se a kedves ne érezze úgy, hogy kényszerűen együtt kell lennie valakivel, akit nem bír elviselni: ha nem kedvelik egymást, legyünk velük külön-külön. Még ún. ép családnak is javasolják, hogy a szülők ne csak összcsaládilag, hanem egy-egy gyerekkel kettesben is töltsenek el értékes időt (nem az otthon punnyadásra gondolnak): ez egy ilyen helyzetben még fokozottabban érvényes. 

Mindenkinek szüksége van olyan időre, amikor csak rá figyel az, akit nagyon szeret. Mind a kedvesnek, mind a gyereknek. De azt ne hagyjuk, hogy bármelyikük is kisajátítson, hogy meg akarjon bennünket fosztani a másik szerettünktől. Ahogy már többször is tanácsoltam, ha a családi konfliktusok megoldhatatlannak tűnnek, forduljunk szakemberhez, családterapeutához vagy mediátorhoz: sokat tudnak segíteni.