Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 

Van, aki később találja meg… De hogyan?

Írta: Verticordia, Dátum: 2016-05-02 12:48:56, Rovat: Egyéb Címkék: 50+ társkeresés, aktivitás, kommunikáció, önértékelés, tanácsok

Negyvenöt-ötven fölött partnert keresni biztos nem az elképzelhető legegyszerűbb dolog, de ha egy kicsit beleolvasunk a fiatalabbakról szóló cikkekbe, akkor kiderül, hogy a fiatalság sem old meg semmit, nekik sem könnyű, sőt, bizonyos szempontokból nézve éppenséggel nehezebb.

Van, aki később találja meg… De hogyan?

Nem ritka, hogy az önbizalmuk kisebb, mint a tapasztaltabbaké, még többet számít a szemükben a külső, mert még nem volt alkalmuk megtanulni, hogy annál sokkal fontosabb jellemvonásokra érdemes koncentrálni… Félnek az egész életükre kiható döntésektől, inkább sokszor nem is döntenek, nehezen indulnak el az életben (lásd mamahotel), nehezen tesznek szert önállóságra, én nem irigylem az ő gondjaikat, meg a saját, évtizedekkel korábbi gondjaimat sem.

Bár biztos sokan vannak, akik szívesen visszakapnák az akkori testüket – kérdés, hogy az akkori agyukat is szeretnék? Vagy azért a sok év tapasztalatát megtartanák? Szeretnének még az akkori kihívásokkal szembenézni, ráadásul mai körülmények között? Érdekes tapasztalat lenne, és biztos nagyon tanulságos is, ha megkapnánk rá a lehetőséget, lehet, hogy mégse kérnénk belőle.

De hagyjuk a sci-fit, térjünk vissza a valóságba: vajon mennyi esélyünk van középkorúként, illetve idősebbként olyan partnert találni, akivel hosszabb távon is számolhatunk, és mit tehetünk annak érdekében, hogy más tekintetben is jól érezzük magunkat?

Egy biztos: nem jó úgy tekintenünk a párkeresésre, mint olyasvalamire, ami majd megoldja minden gondunkat. A gondjainkat mi magunk oldjuk meg, ne mástól várjuk, hogy majd a hónunk alá nyúl és helyettünk cselekszik. Ha felnőtt partnerkapcsolatra vágyunk, akkor felnőttként érdemes hozzáállnunk.

 

1. Éljünk békében önmagunkkal!

Szeressük saját magunkat, értékeljük azt, akik vagyunk, rendelkezzünk önismerettel és önkritikával, de nézzünk reálisan önmagunkra. Nagyon sokan nem képesek vagy nem hajlandóak erre: vagy önutálattal küzdenek, vagy túlságosan nagyra vannak önmagukkal. Mindkét szélsőség nehézségeket okoz a társas kapcsolatokban, hát még a párkeresésnél.

Ha alulértékeljük magunkat, akkor a velünk találkozó emberek is semmibe vesznek majd, és ha még ki is alakul valamilyen kapcsolatunk, az olyan embert hoz majd az életünkbe, aki csak ront az önbecsülésünkön. (Legalábbis erre nagy az esély.) Ha beképzeltek vagyunk, akkor a legtöbben kellemetlen fráternek/nőnek fognak tartani, és sose jutunk túl az első randin.

Ha a normális önbizalom kialakulásához tennünk kell (mert az nem jön csak úgy, magától), akkor tegyünk meg mindent, amit csak lehet. Ne derogáljon ötven évesen először pszichológushoz fordulni, ha arra van szükségünk…

 

2. Tanuljunk a múlt hibáiból!

Ha válás után kezdünk partnert keresni, biztosan bőven van olyan téma, amit elemezhetünk. Könnyebb az összes kudarcot a volt partnerünk nyakába varrni, könnyebb meggyőzni magunkat arról, hogy mi aztán végképp nem hibáztunk x év házasság alatt semmiben, de legalább önmagunkkal érdemes őszintének lennünk. Biztos, hogy van, amit másképp kellett volna csinálnunk (akár sokkal korábban elválnunk), de ha nem tanulunk korábbi hibáinkból, akkor hajlamosak leszünk újra és újra elkövetni őket.

 

3. Foglalkozzunk olyasmivel, ami tényleg érdekel bennünket!

Ne tervezgessük tovább, hogy mit csinálunk majd, ha nyugdíjba megyünk: amennyit most megvalósíthatunk, azt ne halasszuk későbbre. Lehet, hogy korábbi kapcsolatunkban egy csomó nemszeretem elfoglaltsággal kellett beérnünk, a házi béke kedvéért, a facérság egyik nagy előnye, hogy sokkal szabadabban dönthetünk arról, mivel töltjük a szabadidőnket. (Kivéve, ha még annyira kicsik a gyerekek, hogy erősen korlátozzák az időnket, de ez 50 fölött azért már elég ritka.)

 

4. Ne ücsörögjünk otthon örökké!

Már akkor, amikor épp nincsen munkánk vagy családi programunk… Sokan érzik úgy egy bizonyos kor fölött, hogy már túl fárasztó elmenni este vagy hétvégén, főleg, ha nem igazán tudják, kivel is mehetnének. De ha folyton csak otthon ülünk, nem fog semmi sem történni. Még ha az online társkeresőzés nagy része otthon is művelhető, azért a randikra mégiscsak el kell menni. És sokkal könnyebb szívvel megyünk, ha nem kizárólag ezen alkalmakkor mozdulunk ki, ha máskor is szokásunk elegánsan felöltözni, beülni egy kávézóba, elmenni egy színházi előadásra.

Ha valamilyen klubba járunk, az is nagyon jót tud tenni: az egyik művelődési házban szoktam hallani, hogy a senior dalárda milyen jókedvűen zenél, régi sanzonokat énekelnek hatalmas lelkesedéssel, még fellépéseik is vannak: nem hiszem, hogy például közülük sokan panaszkodnának magányra.

5. Képezzük át magunkat kommunikációs szempontból! (Magyarul: legyünk kellemes partnerek!)

Van, aki már kvázi így születik… De inkább csak otthonról hozza a pozitív hozzáállást, a kedvességet: amit kapott, azt adja tovább. Hát így könnyű, mondhatnánk. És tényleg. Az ilyesmi azonban tanulható. Igaz, hogy nem egyszerű átállni a napfényesebb oldalra, de legalább legyünk tisztában azzal, hogy mi az, amitől vonzódni fognak hozzánk.

 

  1. - Legyünk pozitívak, azaz mosolyogjunk, dicsérjünk, bókoljunk!
  2. - De legalábbis ne kritizáljunk mindent és mindenkit: próbáljuk első körben csökkenteni a negatív megjegyzéseinket. (Tudom, hogy ez mennyire nehéz.)
  3. - Együttműködő párbeszédeket próbáljunk folytatni, az állandó vita helyett. Különösen bonyolult annak, aki szeret vitatkozni és azt csillogtatni, hogy mennyire lehengerlő.
  4. - Ne akarjuk legyőzni a másikat, igyekezzünk mindkettőnk számára kedvező kompromisszumot találni.

 

Ha mindez sikerült, az még nem garancia arra, hogy igazi szerelmet találunk, de sokkal kevésbé leszünk magányosak, és az biztos, hogy keresni fogják a társaságunkat. Persze nem biztos, hogy az életünk minden területén szelíddé és konstruktívvá kell válnunk ahhoz, hogy egy férfinak vagy egy nőnek nagyon tetsszünk: ha ő is úgy látja a világot, ahogy mi, nagyobb eséllyel fogadja el egyéb jellemhibáinkat, és legalább vele nem fogunk állandóan vitatkozni.